Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÁSÓ, KAPA, ALASZKA

 

 Nem is tagadom, hogy Alaszka kedvenc helyeim között is a legkedvencebb. Vannak persze, akik unalmasnak tartják - itt nem tombol a buli ezerrel, viszont a lélek feltöltődik.
 
Volt szerencsém viszonylag sokszor Alaszka földjére lépnem - s mivel igen nagy lett ez a szerelem, drága párommal úgy döntöttünk, itt kötjük össze életünket. A nagy eseményre 2005-ben került sor, augusztus 22-én. Ha már így szóba került, leírom a rövid történetét a nagy napnak.
 
Először is szükség volt némi előkészületre, hiszen magyar állampolgárként amerikai esküvőre készültünk. A hazai bürokrácián megedződve elmondhatom, ez nem is volt nagyon macerás, és így utólag visszagondolva viszonylag simán ment minden.  Elő kellett azért készíteni pár dolgot, pl. mivel szerződésünk vége fele terveztük az esküvőt, nem ártott ruháról gondoskodni - köszönet érte drága volt pincérnőmnek, Heninek, aki igazán kitett magáért és így álmaink ruhája az utolsónál utolsóbb pillanatban elkészült, bőröndbe került és jött velünk a hajóra, kivárva különleges sorsát.
 
A helyszínen nem kellett sokat gondolkoznunk - Skagway, az aranyásók hangulatos városa korabeli utcáival és szépséges természeti adottságaival minden vita nélkül kiválasztottunk lett.
 
No de milyen is legyen egy esküvő Alaszkában? Ajánlottak helyszínként szép kertet, meg ilyesmiket, de mi repülni akartunk. Mégpedig helikopterrel, ráadásul gleccserre. OK, minden elintézhető, de az anyakönyvvezető nem repülhet - mint azt a bevált gyakorlat mutatja, az amerikai kisvárosokban (megkockáztatom, falvakban) vannak emberek, akik több tisztséget is birtokolnak. Tehát ez az egyébként nagyon kedves és segítőkész hölgy, aki anyakönyvvezető, egyben bíró is volt (meg még ki tudja, mi), és tisztségénél fogva neki nem volt szabad ilyen veszélyes dolgot művelni, mint repülés. Segített viszont, a papírokat ő intézte, valahogy még a procedúrára szánt pénz is visszakerült hozzánk egy borítékban (mai napig nem tudom, miért), és volt olyan kedves, hogy megmutatta az általa esketett párok esküvői képeit.
 
Amikor idáig jutottunk, előre dörzsöltem a kezem: hm, látok egy-két szép párt, menyasszonyi ruhában, miegyebek, virágdíszítés, puccparádé, hátha mi is kapunk még extra ötleteket. Hát nem, a képek "szörnyűek" voltak, kicsit nyúzott arcú, lófarkas frizurájú, kinyúlt barna kötött pulcsis menyasszonyok meg olyan jó kis favágós, kockás inges vőlegények - ajjaj, nem egészen erre gondoltam... Persze jó, őket is megérteni, egész máshogy gondolkoznak dolgokról, valahol még csodálatra méltó is e gazdag lelki élet, csakhát ugye a mi kultúránkban az esküvő csili-vili, mindenki a legszebb formáját próbálja hozni, meg aztán milyen képeket mutogatunk a gyerekeinknek, ha nagyok lesznek?
 
Tehát akkor odáig már eljutottunk, hogy papírok készen, szép esküvői ruháink előkészítve, helikopter lebeszélve (kutyaszánt is szerettünk volna, de sajnos az időjárás miatt ez nem sikerült ), no de ki legyen a szerencsés kiválasztott, aki lebonyolítja a szertartást? Némi körbekérdezés után kiválasztottunk a helyi seriff lett, aki (mint azt már említettem) rendőrfőnökösködését kiegészítve valami helyi egyház papja is volt, s mint ilyen, házasságot is köttethettünk vele. Jó, az igaz, hogy a képeken rendőrruhában van, meg látszik az oldalán a pisztoly, de ez számunkra csak növeli a hangulatot, felidézve azon régi időket, mikor itt még egymást puffogtatták le az emberek aranyat keresve (lopva a másiktól...). Szóval volt egyfajta vadromantikája a dolognak.
Kép
 Előkészületeinket befejeztük, s eljött a nagy nap. Persze esős és felhős rusnya reggelre keltünk, helikopter kapásból storno, még a vendégek túrái sem indultak. Na ne, ez most komoly? Ennyi macera után nem tudunk repülni? Hát egyelőre semmiképp sem. Alakítsuk akkor át a programot - ha már kicsi családunkat és itthoni barátainkat nem tudhattuk melletünk e fontos napon, kollégáinkat vontuk be az ünneplésbe. Első lépésként mindenesetre körbefényképezkedtünk a hajón - bármi is legyen, legalább egy pár képpel tudjuk bizonyítani, hogy igen, tényleg megtörtént a dolog, nem csak kitaláltuk. Nagyon kedves fotós kollégát sikerült megbízni a feladattal, aki egész álló nap csattogtatta a gépet, nem is tudom, vagy 600 képet csinált, úgyhogy egy szavunk nem lehet.
 
Kép
 Ezután esernyővel felszerelkezve kimentünk a városba - itt is készült jópár kép, a városka nagyon klassz hátteret adott korabeli épületeivel (no meg a sok birka turistával, akik úton-útfélen megállítgattak, s látva magyaros esküvői ruhánkat, óriási önbizalommal kérdezgették, hogy "Oroszok vagytok?"; meg "Helyi színészek vagytok?"). Persze pár évnyi hozzászokás után ezen amerikai együgyűség (nem akarok primitivitást írni, pedig az...) már lepergett rólunk. NEM rontotta el a napunk! 
 
 
Elsőként hova is menjünk: stílusosan beültünk egy "kocsmába" - ne úgy képzeljük el, mint az itthoniakat, annál
azért színvonalasabb és hangulatosabb a dolog.
A jelen esetben szóban forgó intézmény neve "Red Onion Saloon", azaz Vöröshagyma Szalon, és régebben kupleráj volt - a szó legnemesebb értelmében. 
Kép

 
Fenn voltak a szobácskák, meg volt mádám meg minden, a helybeliek pedig voltak olyan hagyományőrzőek, hogy meghagyták majdnem eredeti állapotában az épületet: manapság "túravezető" segítségével nézhető meg, hogyan és hol zajlott az élet anno.
 
 
 
 
 

Kép 

 

 

 

Esetünknél maradva, bevetettük hát magunkat egy kis habzsi-dőzsire - ez sem olyan egyszerű, mert sokszor igen sokat kell várni arra, hogy egyáltalán bejussunk egy ilyen impozáns helyre. Ha kifogjuk, és több hajó is áll a kikötőben, akkor bizony a szomjas turisták sorban állnak a helyért. Mi asszem elég hamar bekerültünk, ettünk-ittunk kicsit vigadoztunk (teljesen azért nem tudtuk elengedni magunkat, hiszen a konkrét esketési-repülési terv még csak elméleti volt), fényképezgettünk, ingyen megmutatták nekünk a kupit, aztán nagy nehezen végre jött a jó hír: repülhetünk!!!

 
 
 
A repülés maga volt a csoda. Komolyan mondom. Voltam már helikopteren, St. Thomas-on, de ott majdnem kirókáztam a belem is, pedig a táj mesés volt (ott ugye türkiz tenger meg picinyke homokos-pálmafás szigetkék). Itt nem, itt szép "lassan" mentünk, nagyon spéci pilótát kaptunk, a gleccser alattunk pedig gyönyörű volt. Még így is, hogy borongós volt az idő, nagyon klassz hangulata volt. Bár jobban belegondolva, Alaszkában mindig nagyon élveztem, amikor nem sütött a nap, különösen a párás-ködös fenyveseket, amik olyan kis tökéletes lidérc- meg manóotthonnak tűntek.
Kép
 Kép
Szóval láttuk ezt a hatalmas, kanyargó gleccsert alattunk, meg valami hihetetlen kék jégsziklákat. Aztán megérkeztünk, olyan helyre vittek minket, hogy csak na, egy óriási gleccserfal előtt szálltunk le, turista nuku. Tulajdonképpen semmi nem volt, csak mi - meg a sok jég...
 
 
Bizony, kissé borzongató volt a hideg, de csak az elején. Szépen, frappánsan lezajlott az esketési ceremónia is, felhúztuk a gyűrűket, esküvői csókocska, meg minden, ami kell, még pezsgőt is bontottunk. Azt hiszem, tényleg rendhagyó volt.
 Kép
Azt mondták, még ott, az alaszkaiak között sem volt eddig olyan pár, aki gleccseren esküdött volna. Nekünk bejött...
 
Ezután visszatértünk a hajóra, immár megkönnyebbülve, hogy mégiscsak sikerült véghezvinni a nagy tervet.
Csöpp szusszanás után nekiláttunk a díszvacsora helyszínének díszítéséhez - kicsit keserédesen megjegyzem, hogy ha nem a "felsőbb kaszt"-hoz, azaz a butikosok közé tartozunk, hanem még mindig az étteremben gályázunk, akkor valószínűleg nem lett volna ennyi segítségünk, és a vacsorát sem tarthattuk volna az egyébként vendégek számára fenntartott részen.
Szépen feldíszítettük az asztalt, a szakács pedig egyszerűen remekelt - a lazacok, amiket előtte mi magunk fogtunk ki, csodásan lettek elkészítve.
Kép 
Mint látható, köretként párolt zöldéget készítettek, kis kötegekben tálalva, nagyon klassz volt ez is.
 
 
 
 
Az esküvői tortánk egy olasz cukrász remeke volt, valami egészen különleges, likőrös krémmel volt töltve.
Kép
Összességében elmondhatom, hogy minden mozzanata a napnak emlékezetes volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Az is biztos, hogy életem legfárasztóbb napja volt, de minden percét élveztük - talán csak a délelőtti bizonytalanságot nem, de akkor sem aggódtam, tudtam, úgyis minden rendben lesz.
 Persze kár, hogy a család nem tudott részt venni az eseményen, de sajnos ezt az álmunkat csak így tudtuk véghezvinni. Szép volt, na.