Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

                        2010 Január (Dodóka 2 éves)

 

2010. január 14.

Sok szeretettel üdvözlök mindenkit az új évben is! Igen, tudom, most megint kezdhetném azzal, hogy  elnézést, amiért ilyen sokáig nem hallattam magamról... de hát még mindig elfoglalt vagyok.

Most viszont itt vagyok, hogy megosszam veletek legújabb kalandjaimat, mert hát az élet aztán zajlik itt, a Griswold családban... (nem tudom, kik ők, de anyuék sokat emlegetik őket...)

Fontos hír: megint nőttem!

Kép

 Hosszabb lett a hajam, erősebb az akaratom, hisztis vagyok és makacs, de még jó, hogy így szeretnek...

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ezek a képek amúgy még ősszel készültek, itt még fogalmunk sem volt arról, hogy nemsokára kommandós sapkában, bélelt kabátban, acélbetétes surranóban és sínadrágban megyünk terepgyakorlatra...

 

 

 

Ugyanis bizony beköszöntött a tél. Az első pár nap kemény volt, mi szenvedtünk a hidegtől, főleg Dodó, ő elég rosszul vette az akadályt, aztán anya meg velünk szenvedett, mert nem akartunk öltözködni, ő meg utálta az egész procedúrát - mostanra azért már belejöttünk. (Épp időben, nem, lassan vége a télnek?!) Vagy mégsem? Hát jó, lássuk be, ez az öltözködős dolog nem működik túl olajozottan. Először is, miután anya szól, hogy kimegyünk, mi elkezdünk ketten négyfele szaladgálni a lakásban. Ezt a stratégiát öcsivel együtt találtuk ki, és eddig úgy tűnik, bevált, mert anyának komoly erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy összeszedjen minket, és megpróbáljon egy közös négyzetméternyi területen tartani (aminek határait persze folyamatosan átlépjük).

Miután sikerül minket kiterelnie az előszobába, jön a sínadrág (most hideg van), amit mindig kicipzározunk, mire föladja ránk, a lábunkkal meg direkt nem állunk rendesen, hogy mindig kicsúszhasson alólunk, így aztán elég nehéz ránk adni a gatyót. Ezt a csúsztatós trükköt a cipőnél is bevetjük, főleg, ha van egy kis száraz sár a cipőnk talpán, az nagyon tuti a padlólapon, mert csúszik, mint a jég, na ezt még nagyon szoktuk élvezni, csúszka ide-oda, annyira belemerülünk ebbe a kis játékba, hogy anya liluló feje fel sem tűnik már úgy a 15. perc tájékán... S persze még jön egy sál meg sapka, amit szintén le lehet húzkodni, meg persze a kabát, amiben próbáljunk benntartani a kezünket, a cipzár meg ezen is kész örömmámor (nézz rám, kislányom/kisfiam, mondom RÁM, nem hallod, nézz anyára, HOL VAN ANYA, ÉDESEM? és még ragozhatnám, mit el nem követ jóanyánk, hogy rendesen fel tudja húzni a kabátot, és ne a földet nézzük makacsul). De mindez még semmi. Én próbálom magam moderálni, elvégre már 3 éves lennék, vagy mi, de öcsi, na ő aztán tojik a szabályokra. Anyának nagyon-nagyon észnél kell lennie, úgy kell kimennünk, hogy véletlenül se villantson egy pillanatra se mobiltelefont vagy kulcsot (így kinyitni meg bezárni az ajtót...), mert abban a pillanatban, hogy az öcsi meglátja ezeket, kezdődik a hiszti, az eszement ordítás, mint valami kis támadásba lendülő mini-Terminátor, elkezd üvölteni, ha nem kapja meg ezeket a céltárgyakat.

Ezek az én kis öcsikémnek a mániái: kulcsok, mobiltelefonok, csavarhúzók, DVD és TV távirányítók+kapcsolók, számítógép, konnektor, fényképezőgép, és megint csak kulcsok és mobilok. Nem is igazán értem, hogy miért találják ezeket olyan érdekesnek a fiúk...

No de visszatérve a kimenetelre, szóval kb. így zajlik a procedúra, minden egyes alkalommal hol kisebb, hol nagyobb hisztivel. S mivel a friss levegőn feltöltődünk, ugyanezt a kis trükkös közjátékot eljátszuk bejövetelnél is, csak hogy véletlenül se unatkozzunk.

Na jó, azért nem olyan nagyon rossz ez a tél! Volt például hó is, csináltunk pici hóembert meg hókaticát, Peti bátyussal meg isteni jót szánkóztunk a mamáéknál - ugyanazon a dombon suhantunk le, amin annak idején anya meg a Peti. Dodó anyával csúszott, én meg a Petivel, hamar megbarátkoztunk a szánkóval, és nagyon élveztük a csúszkálást.

Aztán meg itt volt a karácsony is, ami szintén bejött nekünk, ilyen lehetne többször is: sütike, szaloncukor, ajándékok, meg szép fa, el tudnánk viselni akár havonta is...

 Kép

 

Öcsőke a Télapót puszilgatta óriási lelkesedéssel...

 

 

 

 

 

 

 

Kép 

 

 ugrás a lap tetejére   

 ...én meg a pezsgősüveget. Na ne szórakozzunk már egymással, milyen gyerekes dolog a Télapót puszilgatni, amikor itt vannak a buborékok is! Persze nem róható fel öcsikémnek, ő még nem tudja, mi a dörgés. Még picike. Majd megnő, én meg tanítok neki egyet s mást.

 

 

 

   Tényleg klassz volt, itt voltak a mamáék, koccintottunk is, meg kaptunk egy csomó ajándékot. Bár apa szerint kicsit fiúsra sikeredett a dolog (szerszámkészletek, barkácsasztal, szirénázó rendőrautó, Duplo benzinkút - azért azt elfelejti apa, hogy kaptam én külön Hello Kitty-s harisnyát meg cicás bugyit, azért ezek elég csajosak, nem???), de azért mi nagyon élveztük. Az meg külön hab volt a tortán, hogy ahova mentünk, mindenhol ajándékok vártak minket - a végére már úgy belejöttünk, hogy simán nekiláttunk kibontani mindent, ami fa alatt volt és be volt csomagolva, mindegy, kié volt...

Kép  

 

Itt éppen öcsike szereli nagy komolyan az autót. Szuper kis kocsi egyébként, csavarhúzóval le lehet szedni a kerekeit, ki lehet venni a motorját, meg lehet tankolni, és még villákulcs is van hozzá.

(Látjátok a háttérben a lábamat? Már fel is próbáltam az új harisnyám.)

 

 

 

 

Kép

 

Ez pedig én volnék, éppen a gyümölcsszeletek tápanyagértékét olvasom fel anyának.

 

 

 


 

Szóval jó kis móka volt, csak azokat a fránya masnis csatokat ne kellett volna elviselnem! Mindig ki akartam venni a hajamból, a mama meg anya meg nem hagyta, mert szerintük nagyon szép volt, de hát nem tudom, miért olyan nehéz megérteni, hogy nekem nem volt baró, és húzta a hajam. Sokszor úgy érzem, nyomás alatt vagyok, és egy csomó mindent rám akarnak erőltetni.

 

No de fordítsuk komolyra a szót. Egyedül tudok már öltözni. Ez már azért nagyon fontos dolog. Fölveszem a zoknimat, a fölsőmet, a nadrágomat, néha hisztizek, néha nem, a bugyimat is fel tudom venni, de igényes nő létemre nem mindegy, milyen színűt kapok - a kéket például nem mindig viselem el. Néha a nadrágra is ráveszem kívülről a bugyit, vagy már a harmadik felsőt veszem fel egymásra, no ezek passzentos helyzetek, de hát kísérletezgetek, mindent ki kell próbálni. Hajgumiból mostanában csakis a katicásat vagyok hajlandó elviselni a hajamban.

 

Áttörő eredménynek tartom azt, hogy öcsőkének megtanítottam, hogyan kell azt mondani, hogy "nem". Ez egy szuper szó, ha azt akarjuk, hogy pörögjön az élet, csak ennyit kell mondanunk: "nem". Dodóka, kicseréljük a pelenkát? "Nem". Dodóka, felöltözhetünk? "Nem". Kérsz kakaót? "Nem". Megyünk fürdeni? "Nem." Kérem a telefonom! "Nem". Hagyd békén a DVD-t! "Nem". Na valahol ennél a pontnál szokott beindulni a buli... S persze még sorolhatnám a kéréseket-kérdéseket, amikre mi nemes egyszerűséggel rávágjuk, hogy "nem". Még nagyon élvezzük ennek az új játéknak a nagyszerűségét, jó, hogy mindig kitalálunk valami klassz dolgot.

Azt nem is meséltem, hogy Dodóka beköltözött hozzám, most már egy szobában alszunk. Eddig kinn aludt anyuékkal, mert sokat ordibált éjszaka, de anya szerint most már kissé lehiggadt, és bátorkodott behozni hozzám. (Mesélték nekem, hogy még anya meg apa között aludt, amikor apa későn ment aludni, és éppen elaludt volna, amikor hangos cuppogásra ébredt - hát az én öcsikém szopta apa orrát, anya meg édesdeden aludt mellettük... Holnap átveszem Dodóval a testrészeket, azt hiszem, időszerű lenne...)

 

Jó most így együtt aludni, este még szoktunk kicsit kiabálgatni, mert szörnyhangokat próbálgatunk, néha anya is beszáll, és mostanában, amíg altatja Dodót, apa befekszik mellém, szóval klassz ez így. Kaptam egy álommanót is, apa szerint vigyáz rám és szép álmokat hoz éjjelente. Színjátszós, nagyon klassz, anya kapta régen apától, elmesélték, hogy ez valami sütőtökből kivájt figura, és apa meg akarta lepni anyát, ez még a hajón volt, és anya benyitott a kabinba, amikor apa be akarta csomagolni, szóval ez a sztorija ennek a kis álommanónak nevezett valaminek.

 

Aztán mi is történt még mostanában? Hirtelen nem is tudom. Új játékunk a gyurma apró darabokra történő széttépkedése és különböző tárgyakra való felragasztása. Új sétányunk van, zöld kis lámpákkal a földben, meg előbújtak a bogarak is, mostanában azokra vadászunk a fák törzsén, néha belemászik egy-egy a kabátom ujjába. Új kedvencünk a kutyás dal, ha meglátjuk a számítógépet, mindig ezért nyaggatjuk anyát-apát (Donka-dal). 

 

Étkezési kultúránk mit sem javult - ha öcsőnek valami nem ízlik, akkor valamennyi rágás után elegánsan visszaejti a tányérra a falatot. Én azért ilyet nem csinálok, viszont nem eszem meg a kenyér héját. Mindketten nagyon szeretjük viszont a hajdinalevest, anya legújabb muffin-jából azonban nem ettünk (bánatában neki kellett megennie őket). Végre ettünk főtt tojást! Újabb előrelépés, eddig nem kellett egyikünknek sem. A Dodó pedig ma egyedül állt neki felszelni egy egész fej lilahagymát egy műanyag recés késsel - frankón beledöfködte a kést a hagymába, át is szelte vele, anya aztán már nem bírta nézni és elvette tőle, szóval azért vér még nem folyt. Nagyon kis brutális tud ám lenni az én öcsém, még pár év, és őt viszem verőlegénynek a dizsibe... ha-ha-ha...

 

Na jól van, azt hiszem, kellőképpen lefáradtam. Most ennyi jutott eszembe, de ígérem, összegyűjtöm kalandjaimat a következő beszámolóhoz is. Addig is várjuk a tavaszt!!! Puszi mindenkinek!

 ugrás a lap tetejére

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.